„Mindegy, mi az oka, térítsék meg a káromat – időarányosan! And now!”

2024. november 13. 22:36

Avagy három operaházi sarkon fordulás.

2024. november 13. 22:36
Budapest,,Hungary,-,December,7,,2023:,Interior,Wide,Angle,View
Ókovács Szilveszter
Ókovács Szilveszter

Nyitókép: Shutterstock 

Diabolus in musica – fogták a hangközre, amelynek két vége között három egész hangnyi távolság húzódik. Most úgy fordítanám, hogy az ördög a részletekben rejlik, az is tehát, miért nehéz, fogós, csavaros, agytekerős egy operaház vezetése. Kívül-belül sok ember, sok egó. Sok valós öröm és siker, de mindennek abszurd fonákja. Idefestek három esetet, amely pusztuló agysejtjeim gyászindulója közepette is kivívta az emléknek megmaradás kiváltságát.

Az Operaház protokollhelyszín is: a főbejárat előtt várom az államelnök hitvesét, nagykövetek feleségeinek női programja kanyarodik aznap hozzánk. Megérkeznek, előreengedem őket az aulába, de oda magam már nem tudhatok belépni, mert odatoppan egy kiöltözött turistanő. Akcentusa alapján amerikainak mondanám, kifigyelt és azonosított engem. Előző esti problémáját tárja fel rendkívüli öntudattal. Felmutatja jegyét: „Ide az van írva, hogy az előadás 21.50-ig tart.” Nos, talán túl sokáig húzták tegnap a kollégák? – kérdezek vissza, mit sem sejtve a probléma igazi súlyáról. „Ellenkezőleg. Az előadásnak 21.25-kor egyszerűen vége lett!”

Könnyedén ajánlok három apró megfejtést e csöpp anomáliára: nyilván gyorsabb tempót vett a karmester, valamiért rövidebb volt a szünet, netán a jegyre helytelen végeidőpontot nyomtattunk. Ő azonban abszurd követeléssel áll elő: „Mindegy, mi az oka, térítsék meg a káromat – időarányosan! And now!” (Bentről az elnök felesége kérdőn néz rám, ugyan miért nem kísérem tovább őket.)

Próbálom elviccelni, biztos, hogy nem volt még hátra egy felvonás? Nem tetszett túl korán hazamenni? Ám ő nem tágít: „Teljesen vége lett, és önök tartoznak nekem!” Eszembe jut egy remek érv: „És mi van, ha a US Open döntőjében két-három szett alatt legázolja egyik teniszező a másikat? Ha nincs többórás játék, akkor sem jár vissza pénz!” És szégyen, nem szégyen, elköszönök a percalapon működő hölgytől, hogy a többié lehessek.

Az Operaház médiacéltábla is. A Székely Bertalan-terem elé pompás reneszánsz galériát tervezett Ybl Miklós, itt tanyázik négy-öt nemzetközi stáb, amely mind arról szeretne tudósítani, hogy a kormányzat betiltotta egyetlen – tehetségkutatásra célzott – musicalünk, a Billy Elliot játszását. Odaérek hozzájuk, úgy tűnik, nem lesz nehéz dolgom. „Nyugodtan menjenek át az Erkel Színházba, most is fut a darab. Holnap szombat, akkor pedig kétszer is adjuk.” „Nincs tehát betiltva?” – értetlenkedik egy francia tévés. „Hisz napok óta mondjuk, hogy nincs!” – válaszolom, és sarkon fordulok, a sajtófőnök pedig elmagyarázza nekik az utat az Erkel Színház felé. Másnap halljuk a híradókban, hogy bizony, a magyar kormány tényleg betiltatta a Billyt.

Az Operaház sok száz művész munkahelye. Kora nyári reggel érkezem a még kihalt portához, és ahogy a lépcsőre fordulnék, a lift előteréből észrevesz egy balerina. Nem teketóriázik, köszönés nélkül odakurjantja: „Most őszintén, miért nem lehet engem elbocsátani végre?! Mit szórakoztok velem?!” Bevillan, ha nem is a neve, de az esete: bizony, a hölgy nagyon menne már tőlünk, de azt szeretné, ha mi mondanánk fel neki – hiszen az anyagilag egészen más helyzet a számára. A balettigazgató viszont táncosok híján van, és eszébe sem jut a művészt elbocsátani, akad neki feladat. Amikor ezt elismételtem, a lift elől immár ez a képtelen jeremiáda a válasz: „Persze! Tudom ám, hogy kiszúrásból csináljátok! Pontosan tudjátok, hogy nem vagyok jó!” Visszakérdezek, mint aki rosszul hall, de legalábbis elhinni nem akarja: „Jól értem? Azt mondod, nem vagy jó táncos?!”

A lifttől hosszú folyosó indul hátrafelé, amely templomi akusztikát kínál a magával és hát mi tagadás, velem is elégedetlen balettművésznek. Ahogy lépcsőzöm tovább, egy emelettel feljebb, a színpad szintjén is hallom még, ahogy méltatlankodva zengi (mert csak nem jön az a lift): „Én nem vagyok jó! Nem tudok táncolni! Rúgjatok ki!”

Csak a portás dermedt tanúja az esetnek – no meg az Operaház, amelynek vén falai közt száznegyven év alatt még sose kiáltozta így ki senki az önreflexióját.  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

 

Összesen 2 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
pguszti-2
2024. november 17. 22:14
Aranyos történetek!
anna bolena
2024. november 13. 23:10
mandi, mi a csudának tetted be ide ókovács írását, ha az egészet nem olvashatom. érdekelne, de fizetni nem fogok érte. ne vezess az orrunknál fogva!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!